Az 1848-49-es szabadságharc végét jelentõ világosi fegyverletétel után a császári haditörvényszék ítélete alapján Aradon kivégezték a magyar honvédsereg 12 tábornokát és egy ezredesét, akik a bukást követõen kerültek osztrák fogságba. Így a nemzet vértanúja lett: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernõ, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos ezredes, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernõ, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly. Pesten pedig ezen a napon végezték ki Batthyány Lajos volt miniszterelnököt.

48-as tábornokainkkal különös kegyetlenséggel végeztek. Az ítélet azonban nem érte váratlanul a vezetõket, hiszen már a forradalom kezdete óta sejthették, hogy ha nem sikerül kivívni a függetlenséget, akkor halálos megtorlásban részesülnek. A tábornokok és a szabadságharcosok kivégzése azonban nem csak Haynau bosszúja volt: a szabadságharc leverése utáni tömeges megtorlással a császár és az egész udvar egyetértett. Érdekes módon az osztrákoknak segítséget nyújtó Miklós cár volt az, aki önmérsékletre intette a Habsburgokat, a megtorlás helyett a magyarok megbékítését tanácsolta, sõt, felháborodásának is hangot adott az elsõ kivégzések után.

A kivégzéseket azért idõzítették tudatosan október 6-ára, mert 1848-ban október 6-án kötötték fel Bécsben a forradalmárok Theodor Baillet de Latour hadügyminisztert. Nem végezték ki viszont a forradalom diktátorát, akit Kossuth árulónak nyilvánított, és aki a közvélemény szemében egyszemélyi felelõse lett a forradalom bukásának. Görgey személyét - amint Kosáry Domokos cikkébõl kiderül - egész másképp ítélte meg az 1950-es majd az 1960-as években a történeti irodalom.

Az aradi vértanúk kultuszának története a kivégzés napjával kezdõdik, szemtanúk elbeszélése szerint már egy-két órával a kivégzéseket követõen roppant tömegek zarándokoltak arra a helyre, amelyet a zsarnokság "Golgothává avatott". Mindenki sírt, imádkozott, és ezen a napon minden boltot, nyilvános helységet bezártak. "Az aradi vértanúk" címû ponyvafüzet szerint már a kivégzés napján elkezdték az áldozatok tárgyi hagyatékának összegyûjtését.

Október hatodika ünneplése még közvetlenül a kiegyezés elõtt is tiltott volt: 1867-ben a kormány rendelettel tiltotta meg a honvédegyletek e napra tervezett országos gyûlését. A kiegyezés légkörében késõbb szabadon - bár kellõ politikai tapintattal - lehetett emlékezni a szabadságharc hõseire és áldozataira. 1868-ban aztán összeülhetett a honvédegyletek országos közgyûlése is, s a Vasárnapi Újság 1870. évi 1. száma címoldalán rajzban mutatta be Izsó Miklós önvédelmi harcunkat megjelenítõ A haldokló honvéd címû alkotását. Vidéken sorra emelték a honvéd emlékmûveket, sõt 1870. október 6-án a Kerepesi temetõben is felavatták a "kilencek síremlékét", a kevéssé ismert és Pesten 1849-1853 között kivégzett személyek közös emlékmûvét.